Máté Péter mint Júdás

Nem vagyok nagy rajongója a Jézus Krisztus szupersztárnak, mivel zeneileg meglehetősen túlértékeltnek tartom, nem is beszélve a meg lehetősen furcsa történetvezetésről, vagy éppen a filmváltozat gagyiságáról. A Webber-Rice páros művének azért mégis van két olyan pontja, amely miatt a XX. századi kultúrtörténet egyik jelentős darabjává vált művük. A Gethemane című dal valamint Júdás figurája.
A Jézust eláruló tanítvány szerepe kulcsfontosságú a darabban, karakán jelleme, igazságérzete pedig a mű egyik legfontosabb eleme. (Mé gha ez sérti is a hívőket.)
Magyarországon már a 70-es években is bemutatták a Jézus Krisztus Szupersztárt, ám az akkori vezetés csak a 80-as évek elején engedte, hogy a darabot hivatalosan is bemutassák. (Az oratórikus feldolgozás 84-es felvétele fent van a Youtube-on i egészbe.) Júdás szerepét Máté Péter énekelte, és a legendás énekes bizony kifogástalan volt ebben a szerepben.(Ráadásul ő is tanította be a többieknek a dalokat.)  A felvételen ebből az előadásból lehet egy részletet látni.

Mission Impossible

Mivel két héten belül megérkezik Ethan Hunt ötödik kalandja a mozivászonra, a Duna Televízió elkezdte vetíteni a Mission Impossible filmeket.
Nem mondom, hogy nagy rajongója lennék Tom Cruisenak, vagy az MI filmeknek, de el kell is mernem, hogy az első film bizony a 90-es évek legnagyobb durranása volt. De Palma filmje egy remekül működő koncepcióval operáló kémfilm, amely 1,5 órára képes remek szórakozást nyújtani úgy, hogy némi gondolkodásra készteti nézőjét. Az 1996-os film tele van, jó karakterekkel, fordulatokkal, és bár akciófilmként van besorolva, egyetlen akciót találunk benne. De milyet?
Nem vagyok rajongója a szériának (Hozzáteszem, valószínű megnézem az ötödik részt.), ám el kell ismernek, hogy 14 éves fejjel óriási hatással volt rám a film végkifejlete. Most sok évvel később újranéztem a komplett filmet, és rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szórakoztató a zárlat, mégis a világ legirreálisabb jeleneteinek egyike.  Az még egy dolog, hogy egy helikoptert beengedtek az alagútba, de mikor a kopter robban, az mér tényleg szinte nevetséges. Hunt ügynök a végén ahelyett, hogy elpusztulna a felrobbanó járműtől, (vagy legalább megsérülne) ám nem, ő egy karcolás nélkül megússza azt, hogy egy robbanás átrepíti a  TGV-re. Véleményem szerint a  második rész a széria  leggyengébb epizódja, mivel a John Woo akcióorgiája egy síkhülye látványfilm, és ez a jelenet bármennyire is látványos volt sajnos előfutára volt a kínai rendező agymenenésének.

Doors: The End

Sokan mondják, hogy Jim Morrison sámánná akart válni, ám véleményem szerint ő már életében elérte ezt a titulust. A Doors első albumán szereplő klasszikus dal egyszerűen nem egy szimpla rockdal: Ez egy révülethez a lehető legközebb vivő szertartásos dal, némi rockos beütéssel, és Morrison tudatalattiának kivetüléseivel.

Michael Jackson: Bad

Bár túlzás ezt állítani, de Michael Jakcson életműve a Bad című lemezben koncentrálódott, és tulajdonképpen az 1987-es albumot megelőző lemezek (Még a Thriller is.) a felvezetést, majd az utána érkező albumok a levezetést jelentették Jacko számára. A Bad maga volt a csúcsa ennek a Pazar szórakoztatóipari karriernek, hiszen mind szórakoztatási, mind pedig művészi szempontból ez az előadóművész csúcsteljesítménye. A nagy slágereket nyilvánvalóan mindenki ismeri (BAd, Smooth Criminal, Leave Me Alone.), így egy igazi különleges felvételt osztanék meg. A 2001-es újrakiadáson hallható dal bónusztrackként szerepelt a lemezen, és érdekessége, hogy a királyt spanyolul halljuk dalolni.
Aki még nem hallgatta meg az albumot teljes egészében, az gyorsan pótolja.  

David Bowie: Space Oddity

Számomra nyilvánvaló, David Bowie sokszínűbb, mint egy kaméleon. Kedvenc előadóművészem minimum 8 fajta zenei stílusban és alteregóval ért fel a csúcsra, mindezt úgy, hogy egyik albuma sem emlékeztetett a másikra.  Első sikeres, és (véleményem szerint 3 legjobból az egyik) albuma az 1969-es Space Oddity volt, amelynek címadó dala először csúcsra repítette a szinte besorolhatatlan nemű művészt. (Itt látható alteregója Ziggy Sturdust ugyebár androgün.)
A  dal egy űrhajósról szól, akit kint hagytak az űrben, s ez a dal a komplett űrkorszak szorongását testesíti meg. Gyermekkorom egyik visszatérő rémálma volt, hogy látok egy űrhajóst, aki épp a Holdon van, és közben megsemmisül a világegyetem. Ez a dal nem csupán idézi fel számomra, hanem a kozmikus magány himnuszává is vált. Mikor magányosnak/elhagyatottnak érzem magam, egyértelmű, hogy ezt a dalt játszom le valamilyen platformon.
Az albumot is a lehető legjobb szívvel tudom ajánlani.

Ted 2

Ha létezik a jó értelemben vett kreténségnek apostola akkor az nem kérdés, hogy Seth MacFarlane. A Family Guy és az Amerikai fater kreátora ezúttal is telibe talált a Ted folytatásával. A drogfüggő plüssmaci és Marky Mark kalandjai ezúttal még durvábbak mind az első részben, ám nem szabad tagadni, hogy jóval nevetségesebbek is. Ha valaki azonban "ízléses" humorra vágyik, politikailag a lehető legteljesebb mértékben korrekt, vagy éppen nem látott egyetlen egy Family Guy epizódot sem, az kerülje el azt a mozitermet, amelyben a Ted2-t vetítik. Részemről viszont el sem tudtam volna képzelni klasszabb programot vasárnap estére, minthogy ezt a filmet válasszam. :)

Peter Gabriel: The Feeling Begins

Ha létezik a spirituális világzenének csúcsa, akkor az egyértelműen Peter Gabriel  „Passion” című albuma. Az instrumentális album 1 óra 7 perc alatt olyan intenzív élményt nyújt, amelyet kevés művészeti alkotás. Az album első dala már megadja az alaphangot az albumhoz, és zeneiségével valósággal beszippantja a befogadót. Egyértelműen egy 10 pontos albumról és egy 10 pontos zenéről beszélünk, amely a szintén tökéletes Krisztus utolsó megkísértése  betétdalaként is funkcionál.
Ha még nem tették meg, hallgassák emg az albumot, és nézzék meg a filmet! :)

Depeche Mode: Never Let Me Down Again (2001)

12 éves korom óta vagyok a Depeche Mode eltökélt híve, ugyanis mindig úgy éreztem, hogy ez az a zenekar, amely leginkább hozzám szól a dalain keresztül. Kedvenc dalom tőlük az 1987-es „Never Let Me Down Again”, amely az egyik legsötétebb hangvételű dal a DM történelméből. A 90-es évek végétől ezzel a dallal zárják le Dave Gahanék a koncerteket, óriási hangulatot produkálva a fellépések záró akkordjaként. Így tettek 2001 október 10.én a párizsi Bercyben, és az eredmény nem volt más, mint a zenekar történelmének legfrenetikusabb 7 perce. Az őrjöngő közönség, a bömbölő zene, az önkívületi állapotban lévő frontember mind-mind növelik a produkció értékét. Úgy gondolom, ha az nap bejelentette volna, a zenekar, hogy feloszlik, akkor ugyan szegényebbek lennénk 3 jó lemezzel, de kijelenthetnénk, hogy a csúcson hagyták abba.